Placa De Catalunya Látnivalók
AZ A POGÁNY FILCSIK •. Jól imádkozhatott a gazdája, holnapra is maradt neki a mindennapi kenyérből. Nemigen háborgatták hát a megrendelések, mert még ezenfelül gorombáskodott is az emberekkel: »Mire való a parasztnak a csizma? Nem lehet, kérem alásan. Egy cserjéhez érve, a majornoki hegyszakadéknál (ott, ahol éjente, mint mondják, a Gélyiné lelke nyargal megriadt lovakon) megbotlott valamiben a gyalogúton. Arcuk, különösen a gyermeké, már most is kék a hidegtől, s parányi tagjai reszketnek, mint a kocsonya. Az csak olyan gorombán bánt azzal is, mintha a nótáriusék jurista fiának téli bekecse lett volna. Ott van a bundája!... Filcsik éppen a »Patyolat-ing«-hez ballagott, ahogy a kocsiról utána kiáltott: »Apám, édesapám! A mély lélegzet elárulta, hogy édes álomban szunnyad anya és gyermek. Mert hiába, olyan a világ, egy szép asszony arca szebb formát adhat az egész határnak. Ami nem is csoda, mert a megyei uraknak még sohasem volt szeretőjük Majornokon, minélfogva arrafelé építették az országutat, amerre jártak. A bunda két alsó csücskén egy-egy zöld tulipán kihímezve skófiummal. S amiben kedvét lelte eddig, megvetette a fényt, a pompát, eltolta magától a drága ételeket és a medicinás üveget, hanem az édesapját kívánta látni.
Talán még némi megelégedés is van rajta, a bunda megkerülése miatt. Arcáról nem lehetett leolvasni semmit, úgy látszott, nyugodt. A haldokló angyal még csak meg sem mozdult. Ott lógott egy fényes szögön a bunda, hogy Filcsik láthassa munka közben a kaptafától. Ott van, teszem azt, a csoltói országút: olyan, mint a palló; a szép Bitró Erzsébetnek köszönheti a Bágymellék, míg a Karancsalja a deli Vér Jánosé tejszín arcát áldhatja. Nem csoda, ha elbúsulta magát, ha elfacsarodott a szíve, elszédült a feje, félrelépett a lába. Filcsik előkereste a pipáját a dolmányzsebből, megtömte, rágyújtott és leült a földre – az alvók mellé. Jól volt az így; olyan melege van különben is. Hiszen azért csúfolták az »Isten csizmadiájának«, mert tulajdonképpen nem volt más kuncsaftja, csak maga az Úristen. Amint lecsúszott, fölemelte s hirtelen végigterítette az alvókon. Lajbi: ujjatlan mellény). Melléjük ült s pipára gyújtott a Filcsik.
A hír meghozta, hogy a tettesek csakugyan kézrekerültek, s a bunda most ott van a szolgabírói hivatalban. A tél küszöbön várakozott. Melléjük tette a tarisznyát és gyufát gyújtott, hogy jobban lássa, nincsenek-e meghalva? Nem evett, nem ivott és nem beszélt. Na akkor a hajdú ellopta a bundát, mert azt gondolták, annak utánamegy. Aztán pénzes levelek jöttek a szolgabíróéktól, de visszaküldte azokat. Egyszer megállt, megfordult. Mindössze egyszer látta még az apját, mikor a falun keresztülkocsizott a szolgabíróval.
Öldöklő fáradtság altathatta el így. Igazi remekmű ez, melynél nem kímélt sem fáradságot, sem anyagot a szűcs. Meglehet, úgysem lesz rá szüksége többé. Ott feküdt Terka haloványan, mint a letört liliom, hosszú fekete szempillái lecsukva, lábai a híres tulipános bundával letakarva. Olyan bolond gyanú van elterjedve Csoltón, Majornokon, Bodokon, hogy az öreg Filcsik híres bundája csak képzeletbeli; beszél róla, kérkedik vele, fölteszi, de tulajdonképpen nincs bundája s talán nem is volt soha. De nem is a gózoni Mócsik csinálta azt, hanem a leghíresebb szűcs egész Miskolc városában. Mégse volt hát olyan rossz lány az a szegény Terka! Hát 'iszen, nem lehet égbekiáltóbb kegyetlenség, mint amit a saját egyetlen gyermekével tett: a Terkával. Hanem nem azért volt a hajdúja Suska Mihály, hogy ki ne gondolt volna valami ügyes haditervet útközben.
Azzal felugrott s lassan, gondolkodva megindult a gyalogúton. Ne tagadja meg beteg lányától…. Ön megtagadja tehát gyermekét? Mindennel el van látva, amit szeme-szája kíván, s mégis a legszegényebb a világon, mert az egészsége hiányzik s még valami: a szeretet. Hívta az apját Terka eleget, hogy menjen el hozzájuk, de Filcsik makacskodott. Ahány majornoki ember a szolgabírónál megfordult, az mind nem győzte elbeszélni, hogy mily jó dolga van Filcsik Terkának: akár ő lenne a nagyságos asszony. Mit szólna hozzá az a millió szem az égen? Mégis csak sok becsületes ember van a világon! Tudja-e, hogy az ő nagyanyja a híres Becsky-familiából való asszony s a többi.
Az apja a csoltói sánta molnárhoz akarta erőltetni. De hát az öreg Filcsikkel semmire sem lehetett menni. És azok a rózsák, piros tulipánok, amik a gallérját olyan széppé teszik, Terka halovány arcára másukat vetették. A szerelem éget csak, őt már elégette, a szeretet melegít s ő sohasem fázott még ilyen nagyon.
Tegye meg az én kedvemért! Rendesen valami régi, ismeretlen, hirtelen meggazdagodott adósa küldte meg tartozását nagy hálálkodások és köszönet mellett. Mikor Filcsik éjjel hazajött a »Patyolat-ing«-ből, lakását feltörve s a bundának hűlt helyét találta. Egy gondolat melegítette ott belül, azon a helyen, hol szíve szokott lenni más embernek, de ahova neki ahelyett csak egy követ tett – a közvélemény szerint – a gondviselés. Ez a csapás végképp megtörte.
De nini, hiszen ott fekszik a tulajdonosa is a fa alatt: egy rongyos koldusasszony, ölében gyermekével. De bármilyen nevezetes ruhadarab is s akármint büszkélkedett vele Filcsik István, azért az idő vasfoga előtt mégsem volt respektusa. Egy nagy, fényesre csiszolt szögön függött télen-nyáron, hogy ha a kaptafa mellett ült a gazda, szemben legyen vele, örökké láthassa. Talán érezte, hogy ő nem az. Filcsiknek még csak a keze sem reszketett. No, hát lopassa el kend minél előbb! Nem habozott egy percig sem.
Még ha félrőfnyit hajt is föl Filcsik, gombokra szedve alul, akkor is a földet söpri a világ e kilencedik csodája. Mert a csípős idő, hideg szél és a rongyos ruha nem alkalmasak az álomhoz. Az emberek tudják már s ha nem félnének a nagy szájától, csak nevetnék, de így mindössze nem törődnek vele. Mert ez így ment akkor is, most is, arra felé épültek a köves utak s hidak, amerre a falubírák szép szeretői laktak. Elment, megszökött a fiatal szolgabíróval. Nem fogadott el adományt a lányától, pedig nehezen élt.
Hogy mer az Filcsik Istvánnak ajándékot küldeni? Hosszú, sárga alkotás volt az, széles fekete báránybőr-gallérral, melynek két végén in natura lóg le a bárányláb körmöstül, bojtnak, s két szép ezüst csat tartja össze. Az öreg szemek lassankint szokták meg a homályt. Iszen egyéb sem kellett az öreg kiszolgált obsitosnak, csakhogy őreá bízzák. Most már szép szóra, ígéretre fogta a fiatal úr, de bizony minden visszapattant arról a márványszívről, még a fenyegetés is. Nem is csalatkozott. A szolgabíró nem tett semmi ellenvetést, beösmerte, hogy a bunda itt van s némán intett Filcsiknek, hogy jöjjön utána. Mert a Filcsik csizmadia volt. Terka nagysasszony lett a szolgabíró mellett és rendbe tették a falu dolgait, tisztelték is mindenfelé.